NLIL - 6. rész | Békülés

Sziasztok, mosolygombóckák!

Megérkezett a hatodik rész, remélem elnyeri a tetszéseteket, én tényleg igyekeztem... 

Mellesleg, már rendesen benne vagyunk a nyárban, remélem élvezitek ti is, nem csak mi. Minden jót nektek, ússzatok sokat, csináljatok emlékeket, és ami a legfontosabb, legyetek boldogok! Na és persze olvassatok New Life In London *-*-t. Meg mást is.

A részhez pedig jó olvasást kívánunk.

Lily és Aria H. xX

*Sarah Ájmisszmájbojfrend szemszöge*

Harry egész este hívogatott (úgy hogy "gyere ki galambom", de mivel köztudottan palotapincsi vagy, nem reagáltál, igaz?), legalább nyolcszáz üzenetet hagyott a hangpostámon, majd mikor már meguntam, hogy folyton rezeg a telefonom (pedig tudtad volna használni... ébresztőnek), kikapcsoltam és még az akkumulátort is kivettem belőle. Így legalább biztos lehettem abban, hogy nem kapcsolom majd vissza.

Persze mondhattam volna, hogy nekem kell elnézést kérnem, végtére is, én mondtam azt, hogy Nathan cuki a The Wantedből - pedig csak vicceltem. De nem. Mert Harry nem viselkedhetett volna így velem!! Velem senki nem viselkedhet így!!! Mint egy kutyával? Így járnak a palotapincsik, szívi.

Szóval megtettem azt, amit meg kellett tennem. És tényleg, senki nem állíthatott meg a dologban! Igen. Tudom, szörnyű, de megtettem. Majdnem elsírtam magam, mikor............................................................................................................................................................................. (csillagok háborúja helyett most már bolhacsaláddal állt elő a mi kedves drámakirálynőnk) MEGVÁLTOZTATTAM AZ ÁLLAPOTOMAT EGYEDÜLÁLLÓRA. Igen, képes voltam megtenni. Minő borzalom. Harry szerintem pezsgőt bontott örömében.

***

– Úr isten, Sarah, te szórakozol velem? – rontott be a szobába Jess idegesen, rángó szemekkel, majd lehuppant mellém, miután elsöpörte maga mellől a zsebkendő hegyet. – Egyedülálló? Ennyire komoly a dolog?!

– Utálom Harry-t! – tört ki belőlem egy újabb zokogó roham. – Miért laknak itt mellettünk? Miért jöttünk össze? Miért ilyen nehéz ez a szerelem?! – ha őszinte akarok lenni a szerelem nem lehet nehéz, hiszen elvont fogalom. Viszont egy zongorának – amit szívem szerint rád dobnék – van súlya!

– Nem tudom, Sarah – sóhajtott fel Jess. – Ki fogtok békülni, ne aggódj.

– Kivettem a telefonomból az aksit – közöltem. Legközelebb, ha valaki azt mondja nekem, hogy össze fogok veszni valakivel, közlöm, hogy töltőn van a telefonom, mégis mit képzel magáról?!

– És?

– És?! Biztos vagy egy milliószor keresett!

– Akkor tedd vissza és hívd fel!

Két percembe telt mérlegelni a helyzetet. Te aztán nem vagy a gyorsaság híve. Végül is visszaraktam az aksit és tárcsáztam Harry-t.

Kicsöngött. Ami nem meglepő, tekintve, hogy ezt kell tennie a telefonnak. Harry pedig válaszolt.

Innentől pedig ment az így szeretlek, úgy szeretlek mantra, a végén már bőgve adtam a tudtára, hogy ő a mindenem, az orrom folyt, a számból csorgott a nyár, Jesse pedig egy pálmalevéllel legyezett, nehogy meghaljak, amire nagy volt az esély, tekintve, hogy csak úgy kapkodtam a levegőt.

Tíz perc elteltével csöngettek. Harry volt az. Odarohantam, feldagadt, piros szemekkel, könnyes arccal, kinyitottam az ajtót és a nyakába ugrottam. Romantikus. Az lett volna a kínos, ha mégsem Harry az, hanem mondjuk a postás. Levágtunk egy jó hosszú csókcsatát, amit végül a köhécselő Zayn zavart meg.

– Robitussin! – biccentettem vidáman mosolyogva.

– Menjetek szobára – forgatta a szemeit idegesen.

– Az lesz, Malik, az lesz – vicsorgott Harry. – Te mit keresel itt?

– Öhm... nem is tudom, talán a barátnőmet? – röhögött fel úgy, mintha Harry hülye lenne. Talán az is. Ilyen életbevágóan fontos információt elfelejteni!

El is száguldott mellettünk, mint egy forgószél, az orrát magasan felhúzva, tipikus „I'm a rich bitch” járással, majd felszaladt a lépcsőn, azt kiabálva, hogy: jövök, szerelmem! Harry-vel összenéztünk, majd megrántottuk a vállunkat. Nem volt hozzáfűzni valónk.

Csengettek. Ismét. Nem is tudtam, mit szólhatnék, hiszen nem terveztem házibulit rendezni. XDDDD Hahahahahahaha, hozom az ásd el magad szettet.

Mikor kinyitottam az ajtót, egy szakállas, hosszú hajú fickó nézett vissza rám, akinek zsák volt a kezében. NEM MEGMONDTAM? ÉN TUDTAM, ÚGY TUDTAM, HOGY ELJÖN ÉRTED ISTEN!

– Jó napot – köszönt mély hangon. – A szomszédból jöttem, hoztam egy kis krumplit. Üdv itt.

Vagy mégsem Isten az. Na mindegy, a remény hal meg utoljára.

– Ja, jó, kösz – rendeztem le könnyen és már ki is kaptam a kezéből a krumplit. – Viszlát! – csaptam rá az ajtót mosolyogva. Fő a kedvesség, nem? – Harry! Krumpli!

– Sarah! Ajtó! – mutatott maga mögé, mire én megforgattam a szemeimet, s egy puszit nyomtam az arcomra.

– Szeretlek, de idióta vagy – nevettem fel. Hazza tettetett morcossággal nézett rám, mire én lebiggyesztettem az ajkamat. – Naaaaaaa – nógattam. Beragadt az „a” betű, értem én.

Ezután elmentünk a nappaliba, hogy filmet nézzünk. Ezúttal nem horrort, de ha őszinte akarok lenni, akkor semmilyen filmet nem néztünk. Értsd: inkább a másikkal voltunk elfoglalva, nem azzal, hogy a képernyőt bámuljuk. De hát ilyen ez a szerelem! Megbolondítja az embert. Te előtte is az voltál, engem nem tudsz megvezetni!

Ezután megszólalt Harry telefonja, szóval kénytelen volt felvenni. Louis volt az, arról érdeklődött, hogy a göndörke mikor óhajtja visszatolni a seggét. Harry erre azt válaszolta, hogy azt még nem tudja, majd letette. A vállára hajtottam a fejemet, s élveztem, hogy kibékültünk.

Nemsokára leszaladt a lépcsőn Malik, szexin beletúrt a hajába, majd a tükör elé állt, megigazította az ingét, elköszönt tőlünk és már ment is. Ki tudja, mi történt odafent...

Harry megcsókolt.

– Szeretlek! – közölte, miután elhúzódott tőlem. *-* :$$

– Én is téged!!! – feleltem. Nagyon boldog voltam.