I'm with the válogatott

Sziasztok!

Fogalmam sincs, hányan fogják a halálomat kívánni, amiért ezt meg mertem írni, de úgy éreztem, muszáj erről is paródiát írnom, mert annyira elszaporodtak a magyar válogatott ficek, mint a galambok a Széchenyi téren. (Aki nem tudná, k.rva sok van.)

Félreértés ne essék, tisztelem Dzsudzsák Balázst (azért őt emelem ki, mert ebben a kis szösszenetben ő kapja a legtöbb savat), és magát a focit is imádom, és a válogatottra is eszméletlenül büszke vagyok. Csak azt tudom mondani, amit a Trollfocin szoktak: ha érzékeny lelkületű vagy, HAGYD EL AZ OLDALT, amíg nem késő.

Akik maradnak, azoknak jó olvasást!

Ölel,

Lily J. S.xX

Sziasztok, a nevem Teás K. Anna, és képzeljétek, a válogatott diabétesze leszek. Úgy érted, dietetikusa? Annyira megörültem ennek a hírnek, hogy leugrottam a kocsmába, hogy lehúzzak pár pálinkat, miközben a háttérben Kis Grófo A nézését meg a járását című színvonalas slágere szól. Rettentően élveztem, hogy az összes kan tekintete rám szegeződött, ugyanis egy olyan rövid ruhát húztam fel, hogy talán még azt is látták az egyedek, mit ettem vacsorára. Boldogan riszáltam a fenekemet, ami természetből adódóan volt nagy, hiszen igazából sose tettem semmit az alakomért, csak egész nap ültem a tévé előtt, és kétpofára faltam a sajtbureszt. Na, de most, hogy kitöltöttem kötelező sallanggal az első bekezdést, térjünk is a lényegre. Hát ki ült a pultnál, mikor éppen lehuppantam az egyik bárszékre, hogy rendeljek egy koktélt? Dzsudzsák Megdögleszakinézetétől Balázs. Azonnal folyatni kezdtem a nyálamat, és közelebb csúsztam a sráchoz.

- Szia, kapitány – kacsintottam rá csábosan, ő pedig megvonogatta a szemöldökét. Ez egy gyönyörű kapcsolat kezdete.

- Ó, helló szépség. Hogy hívnak?

- Anna – közöltem mosolyogva, kivillantva mind a harmincnégy fogamat. Az új beceneved cápa lesz. Matektanárt a csajnak!  - Én leszek a diabéteszetek!

- Parancsolsz? – vonta fel a szemöldökét Dzsudzsák értetlenül. Parancsol, igen. Egy értelmező kéziszótárt.

- Hát tudod… aki megtervezi az étrendet.

- Ó, hegycsúcs – biccentett, igyekezett úgy tenni, mintha értené, miről beszélek. De hát ugyan, egy focistától mit várunk? Nem baj, ha kis butuska, majd ha összejövünk, és lesz tíz gyerekünk, talán lehet olyan okos, mint én. Persze. Köszöni szépen, nem kér ebből.   – Akkor minden nap ütközhetünk. Remélem frontálisan.  – Azzal csábosan kacsintott egyet. Szegény gyerek tikkel, egy ilyen jó társaságban mondjuk csoda, ha nem kap agyérgörcsöt.

- Jaj, Balázs! Hogy te milyen perverz vagy! – fogtam magam, és morcosan felpattantam mellőle az asztaltól, és elindultam, hogy egy másik kan karjaiba fojtsam a bánatom. Szurkoljunk, hogy a fojtást szó szerint értse!

- Szia, cica. Kérsz zsíroskenyeret? – Rögtön tudtam, hogy Böde Dani az, hiába nem volt fogalmam arról, hogy valójában ki ő, és egyáltalán mi köze van a focihoz.

- Jó a dumád – nevettem el magamat. – Inkább egy vállra lenne szükségem, amin kisírhatom magam.

- Hát oszt’ mír’?

- Dzsudzsák megbántott. Egy nyálgép, perverz barom. Pedig nem is helyes. Akkora az orra, mint a Kilimandzsáró.

- Mondj újat – biccentett Böde. – Gyere, szólok Kleinheisernek véletlenül se írd le jól szegény Laci nevét, ő nem érdemli meg, majd ő megnyugtat.

Hevesen kezdtem bólogatni, hiába örültem volna jobban mondjuk a cukipofa Nagy Ádinak, vagy Szalainak. Róluk se tudom, hol játszanak, meg egyáltalán milyen posztot töltenek be, biztos Facebookosat. De mindenki róluk ömleng, szóval véletlenül se lehetnek igazából bűnrondák!

- Szia, KleinheisLer László vagyok.

- Én meg Teás K. Anna – bólintottam egyet. – Szabad kérdeznem, hogy te… mármint… szóval, hol játszol?

- A Werder-Bremenben – biccentett.

- Nem így értve. Hanem, hogy hol állsz a pályán.

- Ja, igen. Jobb szélső vagyok.

- Fasiszta vagy? – szaladt fel a szemöldököm. Kleini megcsóválta a fejét. Ebben a pillanatban odalépett mellém Dzsudzsák, és térdre borult előttem.

- Anna, egyetlenem, bocsáss meg nekem. Én téged szeretlek!

- De nem szerethetsz!

- De Anna, értsd meg, oda vagyok érted!

- De te meg azt értsd meg, hogy nem lehetsz!

- De miért?

- Mert ez még csak az első rész, egyelőre csak csókolj meg!

- Ja, oké.

Ezután a tartalmas párbeszéd után, amiben legalább írásjelek, na meg szóköz volt, ha már a többit kispóroltam belőle a válság miatt, Dzsudzsák felállt – kis huncutok, nem a kis-Dzsudzsák –  és a fülem mögé tűrt egy tincset, mert hát, a csókjelenet e momentum nélkül nem teljes. Aztán közelebb hajolt hozzám, és annak érdekében, hogy tökéletesen elférjünk, oldalra hajtotta a fejét, és szenvedélyesen megcsókolt. Persze nekem elsőre tökéletesen ment a smárolás, hiába nem volt még ezelőtt barátom. Hiszen ugyan már, csak a szende szűz lánykák illenek az ilyen csődörök mellé, mint Dzsudzsi. Ő a kis vadlovam, akit majd be kell törnöm a történet alatt. Én is szívesen betörnék valamit, de azt nem hiszem, hogy megköszönnéd, teáskanna.

A rész pedig itt ér véget, hogy kapjak egy millió „folytit *---* :$$”, meg „imcsi lávcsi, Dzsudzsiiii *---* <3” kommentet.